KOMFORTZÓNA
„Ne zárd ki az új igazság lehetőségét, mert megszoktad a régit. Az igazság ott kezdődik, ahol a megszokottság véget ér.”
A kollektív komfortzóna
Több mint nyolcmilliárdan élünk ezen a bolygón egy hatalmas, lélegző test részeiként. Összetartozunk, mégis sokszor úgy viselkedünk mintha nem ugyanaz a föld tartana meg minket minden lépésnél, és nem ugyanaz a csend lenne ott minden gondolatunk mögött. Felépítettünk egy világot, rétegről rétegre, egyre kifinomultabban, egyre kényelmesebbre, mintha egy puha, láthatatlan burokba burkolnánk magunkat… és talán pontosan ez lett az, ami elválaszt.
Létrehoztuk a kollektív komfortzónánkat. Egy közös teret, ahol tudjuk, hogy valami nincs rendben, tudjuk, hogy káosz van, mégsem cselekszünk… tudjuk, hogy kizsákmányoljuk egymást, hogy túlhasználjuk a földet, hogy több zajt hozunk létre, mint amennyit elbír a csend… mégis maradunk ebben az állapotban. Mert kényelmes. Mert megszoktuk. Mert valahogy mindig azt hisszük, hogy a felelősség majd valaki másnál landol.
Tudjuk mit kellene másként… de nem cselekszünk.
Érezzük, hogy nem jó az irány… de nem lépünk.
Látjuk a felelősséget…de nem vállaljuk egyénként.
Mintha mindannyian egyszerre várnánk arra a pillanatra, amikor majd „valami” megváltozik, miközben ez a valami mi magunk vagyunk, csak ezt a részt szeretjük a legkevésbé észrevenni.
Kifelé éltünk eddig. Kifelé figyeltünk, kifelé építettünk, kifelé bizonyítottunk, mintha a világ egy végtelen kirakat lenne, ahol mindig még egy kicsit többet kell mutatni, még egy kicsit többet elérni… és közben észre sem vesszük, hogy belül egyre kevesebb marad, ami valóban mi vagyunk.
Olyan ez, mint amikor egy folyó kilép a medréből, és egy ideig még ugyanannak hiszed, de már nem oda tart, ahová eredetileg indult. Mi is pont így sodródunk, észrevétlenül távolodva attól, ami valójában összeköt minket. És, hogy mi ez?
Ez az egységtudat. Tudjuk, hogy ugyanannak a végtelen forrásnak a részei vagyunk, mégis sokszor ez csak egy szépen hangzó mondat marad, egy gondolat, amit ismételgetünk, miközben nem érezzük igazán. Az egység nem egy eszme, amit meg lehet érteni, hanem valami, amit csak megtapasztalni lehet a legegyszerűbb pillanatokban. Például olyankor, amikor olyan döntéseket hozunk, ami mindannyiunkat előrébb visz és felemel.
Jelen pillanatban megfigyelhető, hogy az eddigi énközpontú hozzá állásunk és belső káoszunk a fizikai világban is káoszt és szenvedést teremt. Talán eljött az a pont ahol már nem az a kérdés, hogy mit tudunk még felépíteni kívül, hanem az, hogy mit merünk lebontani belül.
Most komfortosabb úgy tenni, mintha nem vennénk észre a problémákat. De vajon mikor jutunk el oda, hogy észrevegyük: a külvilág gyakran csak visszhangja annak, ami bennünk zajlik.
És talán nem az a kérdés, hogy mikor lesz végre rend odakint,
hanem az, hogy mikor vállaljuk fel azt a rendetlenséget, amit eddig magunkban kerültünk.